Bundi, az iváncsai cica

Sziasztok! Bundi vagyok, a híres iváncsai csinos ezüstszőrű lánycica. Kukucs!

Először is leszögezem, hogy semmiképp sem szeretnék konkurálni Erzsivel (Az Elnökasszony, for President, Fenevadová, A Budai úrinő), de én is tudok ám szépen nézni és érdekeseket mesélni. Jó, én nem foglalkozom országos vagy nemzetközi közügyekkel, elég nekem megküzdeni a helyi erőkkel. Megvannak a módszereim... és a segítségem, fogadott tesóm, Mütyür kutya személyében.

Arról már volt szó itt a blogon, hogy én is a gazdáim költözésének napján kerültem új lakhelyemre, Iváncsára. A szomszédos Adonyból érkeztem, ahol születtem, és ahol anyukám még most is él. (Apát nem ismertem, születésem előtt elhagyott minket.) Ő itt Anya mostanság:

Hasonlítunk, ugye?

Három gazdim lett: van egy kisgazdám, egy hangos és állandóan ide-oda cikázó szőke, aki elől el szoktam menekülni; van egy kedves és naiv anyagazdim, akinek nyávogni szoktam, és ha meglátom a kertben, mindenhova követem, mert általában ő adja a kaját; és egy apagazdim, aki, amikor senki sem látja, megsimogat és beszél hozzám.
A Bundi nevet a kis szőke gazdimtól kaptam, ő nevezett el engem első nap, azóta mindenki így szólít. A rend kedvéért azonban a teljes nevem Császár Osonó Húszpercenemettem Bundi avagy Bundáskenyér. A nevemet a mindenki által megcsodált gyönyörű ezüst bundámnak és az ars poeticámnak köszönhetem.
Ars poeticám:

Forrás: Facebook

Az evésen kívül szinte semmi más nem érdekel. Megtanultam olyan hangosan és olyan követelőző hangnemben nyávogni, és minden résen beosonni a gazdik után, hogy értésükre adjam: egy alutasi nem elég ám egy étkezésre. És nem csak naponta háromszor kell ám enni adni egy tíz hónapos cicanéninek...
Na jó, az evés mellett még szeretek aludni és pihenni, felfedezni, és elviselem, ha simogatják a hátam és vakargatják a fülem tövét. Egyszer majdnem sikerült anyagazdi kávéját megkóstolnom, de sajnos időben észrevette.

Nem mondom, egyáltalán nincs rossz helyem. Fogadott tesómmal, Mütyürrel birkózni szoktunk, meg sokszor együtt nézelődünk, és sokat pihenünk az autó alatt vagy a teraszon. Jó a koszt, kényelmes a fekhely, sok a látnivaló, kedvesek a szomszédok.

Szemben van egy barátnőm, egy fehér cicacsaj, egyben sorstársam. Elmondom miért az: nemrég mindettőnknek kiscicái születtek. Macskáknál megesik az ilyen. Eljött a tavaszi zsongás ideje, és mire a gazdik kigondolták, hogy elvisznek a doktornénihez, már késő volt... nananananana.....

Nagyon meghíztam, de szerencsére hamar visszanyertem a régi formámat. Szerettem volna a házba betelepedni, ki is néztem egy jó kis kuckót az emeleten, de nem hagyták... próbáltam a lépcsőről a konyhaszekrény tetejére ugrani, de ezt sem engedték.

A plüssállatoknak pedig meg a közelébe sem mehettem. Phh. Végül a kazánházban rendeztek be nekem egy kuckót, és kénytelen voltam én, a terhes macskanő, alkalmazkodni. Végül május 14-én hajnalban jött el a nagy nap.
Anyagazdim végigasszisztálta velem kicsinyeim világrajöttét. Bár hajnali fél négykor kidőlt egy rövid időre, reggel az első útja hozzám vezetett. Mindenben segített, ügyesek voltunk, pedig mindkettőnknek ez volt az első cicaszülése...
Végül két kis egészséges cicababám lett, koromfekete szőrük van és egyfolytában sípolnak.

Most legalább már a gazdik is sejtik, hogy ki lehet az apuka. Na persze az felénk se néz, gyerektartást nem fizet. Kénytelen vagyok megoldani máshogy. Felfogadtam egy nevelőanyát (anyagazdim személyében), aki velem és Mütyürrel együtt gondoskodik a kicsinyekről. És pályázunk a falusi csok-ra is.

Anyagazdim azt hiszi, és mindenkinek el is meséli, hogy a szülés óta új kutyája van, mert mindig odafutok hozzá, ha meglátom a kertben, nyávogok, hízelgek neki, dörgölőzöm a lábához, sőt, követem őt (nem a facebookon). Pedig csak éhes vagyok és ezt próbálom jelezni. Hogy már húsz perce nem ettem.
Na, a kicsi szőke elől még mindig menekülök, pedig kedves velem, és néha kaját is ad, meg a kicsinyeimet is szereti - már el is nevezte őket (Lola és Petúnia), de azért az állandó gyömöszöléseket nem feledem....

Cicababáim már 6 hetesek, szépen gyarapodnak, nőnek, egyedül kimásznak a dobozból, hangosan nyávognak, játszanak a cirokseprűvel.

Mütyür, nagynénihez méltón gondoskodik róluk, segít nekem terelgetni, igazgatni őket.

A szoptatás már kezd uncsi lenni, így ezt kicsit hanyagolom is. Szerencsére anyagazdim erre hamar rájött és elkezdte a hozzátáplálást. Laktózmentes tejet vett a kicsiknek! Megtanította őket kanállal enni, majd tányérból lefetyelni.

Külön tanácsot kért egy cicaszakértő barátnőjétől táplálkozás ügyben. De a kiscicák nem törődtek a tanáccsal, másnap reggel atomrakéta gyorsasággal vetették rá magukat a nekem (!) kikészített párizsira. Hogy ne mondjanak rám semmi rosszat, félrehúzódtam és megvártam, amíg jóllaknak és csak a maradékot fogyasztottam el utánuk. (Imádták a párizsit és semmi bajuk nem lett tőle.) A tejből azért mindig kortyolgatok, azt nem bírom megállni.
Szóval most már szép nagy család vagyunk. Legnagyobb gondom, hogy mikor mit kapok enni. És hogy az evést hol pihenjem ki.
Mostanában például Mütyür újdonsült kenneljének tetején szeretek feküdni.

Puszi,
Bundi